„Már megint hova hoztál engem? Nem hiszem el, hogy mindig ilyen helyekre kell mennünk” – morgott egy enyhe februári napon az egyik jó barátom, aki arról ismert, hogy mindig a londoni Chelsea FC sapkájában jött túrázni, másrészt pedig lakkcipőt vett fel. Utóbbi lett aztán lényegében a védjegye. Társam akkor végül minden nehézség – csúszós terep, óriási sár – ellenére örült annak, hogy esztergomiként egy új, számára addig ismeretlen helyet fedezhetett fel.

Nagyjából 2007 körül jártam először a Vaskapu Menedékháznál. Bár csábító, hogy autóval néhány perc alatt fel lehet menni a csúcsra és máris gyönyörködhetünk a panorámában, azért mindig motoszkált bennem egy kis kalandvágy az „úton” túli erdők iránt. Így keveredtem rá egyszer a piros sáv jelzésre, majd onnan a zöld keresztre, melyen haladva eljutottam a Fári-kúthoz. Utóbbi sétáról csak annyit, hogy még életemben nem találkoztam annyi vérszívóval, mint akkor.

Télen-nyáron, lombhullajtáskor és rügyfakadáskor is hangulatos a Vaskapu-hegy és a kevésbé felkapott északi oldal is szinte minden pillanatban tartogat meglepetéseket. Nemrégiben úgy gondoltam, hogy a hőségben kellemes élményt nyújthat egy kis erdei séta, így a parkolást követően a zöld sáv jelzésen indultam el, szigorúan Búbánatvölgy/Szamárhegy irányába.

Amióta használom a növényhatározós mobilapplikációt, sokkal élvezetesebb – és persze valamelyest lassabb is – egy-egy kirándulás. Megakadt a szemem a lila szirmokról felismerhető kányaharangvirágokon, na meg a pillangón, mely modellt állt az ösvényen.

Csak pár percig haladtam a zöld sávon, mert egy elágazásnál le kell térni balra, a zöld körre, utóbbi visz le a Holop-kútig. Az utat itt-ott benőtték a növények és volt egy kisebb kanyar, ahol olyan érzés volt, mintha csüngő paradicsomok alatt sétálnék el.

Persze nem a veteményes elengedhetetlen lakója, hanem néhány mogyorós hólyagfa lógatta fejem fölé a terméseit.

A viszonylag meredek, köves lejtő után egyre jobban kitágul a völgy. Rögtön tapasztaltam, hogy lefelé jóval kellemesebb haladni, ám így is érdemes odafigyelni, hogy hova lépünk, mivel a kődarabok könnyen megmozdulnak.

Pár perccel később aztán egy évezredek alatt kialakult szurdokhoz érkezünk, de ott még vizet ne keressünk. Az csak lejjebb, a kiépített forrásnál található.

A Holop-kút hűsítő vize áldás a hőségben, sokan járnak le a közeli utcából kannákkal és viszik magukkal haza a kánikulában életerőt nyújtó folyadékot. Rövid frissítő után a vízfolyás útját követve haladtam lefelé a völgyben, miközben faépítményekre bukkantam.

Kvázi olyan volt, mint  amikor gyerekkorunkban csináltunk egy „gunyit”, egy olyan kis búvóhelyet, ahol teljesen úgy alakítottuk a környezetet, ahogy mi elgondoltunk. Volt például anno egy olyan táborhelyünk, ami a rivális gyermekbandák támadásakor az ostromlott objektumot jelentette és idővel a második otthonunkká vált.

Utam végéhez érve egy benőtt ösvényen, majd terepjárókkal kijárt úton sétáltam tovább, végig a csermely mellett. Itt a patak az úttól jóval mélyebben csordogál, meredek, csúszós falakkal szegélyezve. Itt-ott azért át lehet kelni felette, néhol kidőlt, mohás, már erősen korhadó fatörzsek jelentik a hidat és a túlparton beleshetünk egy elhagyatott pince ablakán is. Egészen a Katus-forrásig mentem, ami a Holop-kúttól induló csermely mellett ered, igaz ottjártamkor nem folyt víz belőle. Persze egy alkalomra ennyi élmény elég, és még így is van a környéken olyan látnivaló, ami megéri a felfedezőtúrát.

Walczer Patrik, e sorok szerzője, újságírói hivatása mellett szenvedélyes természetjáró, aki a kirándulásaira sosem felejti magával vinni a fényképezőgépét. Kedvelt célpontja a Magas-Tátra és természetesen a Dunakanyar. A jól ismert túracélpontok látogatása mellett egyre gyakrabban keres fel rég elfeledett ösvényeket vagy járatlan erdőket. Ha szeretnétek a többi képét is megnézni, keressétek fel és kövessétek be az instagram oldalát https://www.instagram.com/walczerphoto/